Szóval, stay sad, but not too sad (Social Repose Copyright 2017), remélem nem fog túl radikálisan ütni ez a rész, bár... kinek hazudok~
Néhány nappal később is a szokásos módon kelek: a váltandó
műszak kopogtat az ajtómon hat környékén, jelezve, hogy legyek szíves menni őrt
állni. Nem gond, tudom, hogy az ő műszakjuk rosszabb időben van.
–Ugh… megyek már.
Úgy tűnik, ma egy zombi Ramiz keresi a társaságomat.
–Ó, jó reggelt, minden oké?
–Ghhhhhhhhhh-
–…
–Ezt már nem bírom… Túl sok beauty sleep-et hagytam ki már így
is… Nem akartok műszakot cserélni velünk?
–Miért nem kérdezel meg egy nappali párost? Akkor legalább ti is
aludhattok az ébresztőig– nem azért, de kizárt, hogy valaki bevállalna egy
háromtól hatig lévő turnust.
–Aaa… mindegy. Most már menjél. Eliz már ott van.
–Mi? Tényleg?
–Aham. Na, jó ébrenlétet…
–Jó éjszakát– Ramiz elkóvályog a saját szobájáig, majd én is
útnak indulok. Hogy lehet már ilyen hamar ébren Eliz? Vagy velem van a
probléma? Ha az utóbbi, akkor van róla elképzelésem, mi miatt vannak mostanában
rossz éjszakáink…
Arról a „leszűkített, de megdobott motivációról” van szó. A cég
ajánlata, hogy ölj meg valakit úgy, hogy a többiek ne derítsék ki, ami árán ők
életük végéig itt ragadnak kísérleti patkányoknak, a győztesnek pedig
garantálva lesz az örök jólét. Ha így konkretizálva van az a bizonyos
legnagyobb Álom, tényleg nagyobb hatása van… De, csak nem dől be neki senki,
nem? Ez hiába tény (vagy csak bizakodó gondolat), eléggé rányomta a bélyeget a
csapatra.
–Helló, Ilián– el sem jutott az agyamig, hogy máris
megérkeztem a Pantheonba.
–Reggelt…
–Valami gond van?
–Meh, csak nem aludtam valami jól– már így is elégszer
panaszkodtam az adott helyzetről Eliznek; nem csodálkoznék, ha már elege lenne
belőle.
–Te esetleg érdekelt vagy benne?
–Öhm… Mire vonatkozik ez a kérdés?
–Hát a leszűkített motivációra. Azt hittem, ismét arról
beszélünk.
–Nem! Vagyis, el akartam volna kerülni ezt a témát.
–Akkor beszéljünk másról– az őrtársam megértően
mosolyog rám, majd körbesétálja az asztalt, még egyszer alaposan megnézve a
fegyvereket. –Egyetemista vagy te is, ugye?
–Aha, kereskedelem-marketing szak. Te?
–Tanító szak, Szombathelyen.
–Hú, az elég messze van.
–Egy vonattal megjárható… Szerencsére így legalább pakoltam az
útra néhány fontosabb dolgot is. Nem olyan üres táskával jöttem, mint ti,
fővárosiak.
–Hé, mi is készülődtünk indulás előtt!
–De visszatérve… te érdekelt vagy a motivációban?–
Az a legfurább, hogy az előbb felvett jó hangulat nem tűnik el a kérdés által.
–Mire gondolsz? Hogy ölnék-e meg valakit?
–Hmm… Őszintén, nem tűnsz annak a figurának, aki bárkit
meggyilkolna– nem tudom, hogy ezt a kijelentést bóknak vagy sértésnek
szánta-e; szerintem az előbbivel megyek. –Csak maga a nyeremény. Az
„Álom”. Egy nagy ház, havi egymillió, ameddig csak élsz…
–Tényleg szépen hangzik, de ez nem elég ahhoz, hogy meghaljon
cserébe valaki.
–Na igen. Meg ez milyen Álom már?
–Hogy érted?
–Elég mainstream, nem? Oké, jó a nagy ház, jó a sok pénz, de
hol marad a tenni akarás? Hol vannak az igazi nagy tervek?–
Ez… Eliz egy olyan dramatikus fele, amit eddig még nem volt szerencsém
megismerni.
–Szerintem nincs semmi baj, ha valaki szeretne egy nagy házat és
sok pénzt.
–De mint legnagyobb Álom?– végül kiderül, hogy neki
is az hiányzik az egészből, mint nekem: az Álomig elvezető út. Hogyan akarod
elérni azt a célt, ami most az öledbe hullana?
–Miért, neked mi az Álmod?
–Az én Álmom…– Eliz rám néz gondolkozva, majd
néhány másodperc múlva eszébe jut valami. –Szeretnék a világ minden kristályából
egyet-egyet.
–Ez… elég randomnak tűnik így elsőre.
–De nem az. Szeretem a kristályokat. Tudtad, hogy mindegyik mást
buffol?
–„Buffol”?
–A rózsakvarc például szeretet energiát sugároz, és nyugtató
hatása van. Nézd, van is nálam egy.
–Haha, én nem hiszek annyira az ilyesmikben…
–Ez nem hit kérdése, ez tény! Mégis miért gondolod, hogy
ennyiféle szilárd anyagot alakít ki mindössze néhány kémiai elem? Kell, hogy
legyen mindegyiknek egy egyéni felhasználásmódja.
–…Biztos van rá valami kőzettani magyarázat.
Eliz még beszélt vagy kétórányit a különböző kristályokról és
azok segítő erejéről, majd jött a váltás. Sokkal nyugodtabban hagyom el a Pantheont,
mint ahogy bementem. Ennek a reggeli őrségnek lehet, hogy több előnye van, mint
amiért először létrehoztuk.
Az Atriumba menet találkozok Senonnal és Lorival.
–Hé, Ilián, voltál már az Atriumban?
–Már hogy lett volna? Most jön az őrködésből.
–Ja, akkor mindenképpen menj oda, tök érdekes dolog van megint kinn!
–Mi? Hol kinn?
–A szokásos „kiragasztós falon”. Így azért sejthető, ki áll
mögötte.
Mikor beérek az étkezőbe, látom, hogy már mások érdeklődését is
felkeltette az, amit Loriék láttak. Közelebb lépek az ott állókhoz, és
szemügyre veszem a mostani papírt.
„Mindenki jöjjön a
déli bejelentő után az Agorára. Mindenkit érintő bejelentenivaló vár
meghallgatásra.”
A „mindenki” szó túlhasználata nem ad nekünk nagyon más opciót.
Ha most váltottak minket, akkor még kell, hogy legyen vagy három óránk a déli
bejelentőig. Gyorsan eszek valamit reggelire, majd elhagyom az Atriumot.
Nincs mit szépíteni a helyzetünkön – ennyi eltöltött nap után
baromi eseménytelen lett az éra. Kínomban már elolvastam a mini
történelemjegyzetek felét az épületek oldalain anélkül, hogy bármelyiket vissza
tudnám mondani. Hirtelen eszembe jut, hogy a többi helyhez képest feltűnően
keveset tartózkodtam a Főistenek Templomában; egyértelműen azért, mert nincs
ott semmi szignifikáns dolog (az órán kívül, aminek egy idő után szintén
megkérdőjeleztük a hasznát), és ezt mindenki tudja. Ha jól tudom, csak Ramiz
jár oda rendszeresen, mondjuk neki már az első nap megtetszett a hely, így, nem
tudom, a lobbijává konvertálta néhány fa bútorzattal valahonnan az Agoráról.
Ezúttal Sion és Eliot szokatlan párosát találom ott két kis
széken ülve, egymással szemben.
–Á, Ilián, végre egy segítség– Sion segélykérően néz
rám, én meg kérdően Eliot felé fordulok, akin ugyanazon arckifejezést látom.
–Nem tudnál nekünk segíteni egy kicsit valamiben?
–Öhm, persze, attól függ…
–Hehe, nos, az igazat megvallva nem nagyon tűnünk tájékozottnak
ebben a négybetűs cuccban.
–…Az MBTI-ben?
–Mármint, huzamosabban egyikünk sem nézett utána, ezért van
valami, amit pillanatnyilag nem értünk.
Leülök én is az asztalhoz, és még nem értve magát a kérdést,
bizonytalanul váltakozik közöttük a tekintetem.
Eliot, akin látszik, hogy meg tudja fogalmazni, átveszi a szót. –Egy
összefüggésről lenne szó. Azt hiszem, a betűkkel és a jelentéseikkel tisztában
vagyunk, ahogy az egyes betűk közti ellentéttel.
–Azaz, I és E, vagy F és T?
–Igen, és pont itt van egy folt– Eliot magyarázó
gesztussal Sion felé mutat. –Ugye az én ENFP és Sion ESFP típusa
között egy betű eltérés van: az N, mint intuitív és az S, mint érzékelő. És ez az
átmenet az egyetlen, amit egyikünk sem ért…
–Ja, mi a különbség a kettő közt?
–Ó, ennek pont utánanéztem– a fórumok szerint is ez a
legkérdésesebb része a tesztnek, ezért nem csodálom, hogy nem értik. –Az
érzékelők, jelenesetben Sion, leginkább részleteiben látják a problémákat.
Aprólékosak és elég gyakorlatiasak, valamint a jelenre fókuszálnak. Míg az
intuitívak, azaz Eliot, mindig a nagyobb képre kíváncsiak. Össze tudják hasonlítani
a tényezőket, de könnyen elvesznek a részletekben. Ezen kívül eléggé
hosszútávra gondolkoznak.
–Ahhaaa… Szóval Eliot az, aki nem találja a kulcsát, mikor ott
van az asztal közepén?
–Én nem emlékszem ilyen eseményre!
–Hehe, a részletekre való figyelés talán ebben is kiteljesedhet.
Sőt, asszem én jártam már így.
–Ez 1-0 nekem!
–Miért 1-0? A részletre figyelésnek pedig biztos az a hátránya,
hogy túl aprólékos, vagy ilyesmi.
–Eliotnak abban igaza van, hogy ezek a jegyek nem jók vagy
rosszak. Ezek csak skálák, amiknek a két különböző oldalán vagytok, lehet, hogy
nem is olyan messze egymástól.
–Ó, de akkor ott is az egyik érték feljebb van, mint a másik…
–Mi a helyzet egy vízszintes skálával, Sion?
–Hmmm… Nahát, úgy már jobban elképzelhető!
Kis idő után a déli hangszóró akasztja meg a szórakozásunkat
Sion értelmetlenségein.
–Csodálatos napunk van ma, fiúk-lányok! Déli
tizenkét óra. A nap lassan fele eltelik, de ne lankadjon a tettrekészségünk! Vétel! –
Egymásra nézünk mindhárman, majd mást nem tehetve elindultunk az Agorára, ahol
elvileg Marsall tartani fog ismét egy beszédet.
***
–Na, mindenki milyen hamar ideért– néz körbe
elismerően(?) Marsall.
–Lehetne úgy, hogy visszaveszel a kommentálásból és inkább
elkezded azt mondani, amit terveztél?
–Várjunk, tényleg mindenki itt van? Az őrök?
–Mi itt vagyunk.
–Én mintha még Noát nem látnám-
–Itt vagyok.
–Gah! Te mikor érkeztél?
–Egész végig itt voltam…
–Na, kezdhetnénk már?
–Hogyne, tudom, hogy drága az időd, ahogy mindenki másnak is–
Ramiz vet Marsall felé egy szúrós pillantást, de a fiú ezt ignorálja.
–Ami miatt mindenkit összehívtam, az a motiváció volt.
–Mármint, a pénz?
–Igen, a pénz– Marsall feszültségfokozó szünetet
tart, körbenéz mindenkin, majd egy tételmondattal meg is nyit egy örvényt. –Stratégiát
változtatunk.
–…Mi? Ez-– Amin értetlenül néz ránk. –Ezt hogy érti? Hogy érted?
–Volt stratégia?– hajtja félre Berill a fejét
gondolkozva.
–Ugh. Legyetek szívesek végre stratégiai lépéseknek tekinteni a
saját tevékenységeinket, például kijárat keresése, őrt állás, rémlik?
–Ezek valóban olyan dolgok voltak, amiket mi magunk alakítottunk ki–
Senon az állára helyezi a jobb tenyerét, bal karjával alátámasztva. –Szóval
azt akarod, hogy ezeken változtassunk?
–Nagyjából. Melyiknél milyen szinten.
–…Tehát?– sietteti Marsall gondolatmenetét Rolf.
–Tehát el kéne kezdenünk az ő szabályaik szerint játszani.
Ekkorra már minden szem Marsallra szegeződik. Mit ért ezalatt?
–Lehet, hogy itt az egészben az a kulcs, hogy azt kell
csinálnunk, amiért eleve ide rendeltek minket: prezentálni a különböző
személyiségtípusok közötti kapcsolatot. Ebbe viszont nem tartozik bele az, hogy
egész nap kijáratokat keresünk és csoportokban szétszéledünk néhány tárgyat
őrizni– A fiú kezei ökölbe szorulnak; tudja, hogy rizikós megoldást
kell felvetnie. –A terv a következő: nincs több kijárat-keresés.
A csapat felzúdulása megakasztja a beszédet. Mindenhonnan
röpködnek a mi, miért és komolyan
kérdések. Néhányan összenéznek és értetlenül gesztikulálnak Marsall felé.
–Khm. Folytathatnám?
–Még szép, azt hiszem, ez egy kis magyarázatra szorul.
–Nos. Meglátásom szerint jelenleg úgy viselkedünk, mint egy pár
fogságba ejtett bogár. Kétségbeesetten keresünk akár egy kicsi rést, amin
keresztül kijuthatunk. Mondanom sem kell, hogy a kísérlet nem erre kíváncsi. Le
kéne nyugodnunk, leülepedni és alkalmazkodni az átmeneti környezetváltozáshoz.
–Ez tök szépen hangzik… bárcsak ilyen egyszerű is lenne!
–Bárcsak lenne más választásunk, inkább ezt mondanám–
Marsall szigorúan végignéz a társaságon. –Nem fordult még meg senki
fejében, hogy ha normálisan csinálnánk a kiszabott feladatot, vége is lehetne
valamikor ennek az egésznek?
–Úgy gondolod, ha lesz egy valós eredmény a tesztelők kezében,
akkor vége?
–Igen. Erről szól egy teszt.
–Tehát, ne keressünk kijáratok után annak érdekében, hogy ne
vonatkozzunk el a feladatunktól, ami az interakció lenne.
–Pontosan, de ennél többről van szó–
Marsallnak mintha enyhülne a tekintete. –Teljesíteni fogjuk ezt a
tesztet, ami azt jelenti, hogy mi nyerünk. Ezzel ki tudunk jutni. Ahogy korábban
is mondtam… itt senki sem fog meghalni.
Nem tudok nem szimpatizálni Marsall gondolatmenetével. Olyan
szívesen melléállnék ez ügyben, de az egyértelműt elég nehéz kikerülni… Ez a
hipotézis elég gyenge lábakon áll. Ilyen könnyen ki tudnánk jutni? El akarom
hinni. El akarom, de…
Marsall érzékelve a csoportos kételyt, visszatér a szigorú
arckifejezéséhez. –Csak azt kérem, hogy szüntessük be a kijárat-keresést, és
rendezkedjünk be, egy időre. Ha ez sem változtat a helyzetünkön, más megoldást
keresünk.– Ezzel az alternatívával egyből jobb színben tűnt fel az új
stratégia: egy teszt a teszten belül, ami ha nem válik be, jön a B-terv.
–Ez azt hiszem… így elfogadható, nem?–
néz körbe bizakodón Maida, mire egyöntetűen bólintunk.
–Úgy emlékszem, hogy az őrséget is megemlítetted ezzel
kapcsolatban. Ott mik lennének a változtatások?
–Ott a biztonság jegyében egyértelműen kevesebb módosítás kéne. Talán
az lenne a legjobb a kevésbé elkülönülés jegyében, ha többen állnának egyszerre
őrt, de ez még homályos. Jobb, ha ezen gondolkozunk még, addig is maradjanak az
eddigi őrpárok.
Ezután
mindenki különválik, hogy önmagában eltervezze, hogy ő maga mit adhat hozzá
ehhez a stratégiához. Eszerint többet kell beszélnünk egymással, és kevesebb
időt lehet egyedül töltenünk. Szegény introvertáltak… bár náluk csak nincs
olyan magasabban ez a léc, mint a többieknél, már ha valós adatokat akarnak.
Sajnos viszont még mindig úgy érzem, hogy ez a terv halálra van ítélve. De nem
számít; nincs mit veszítenünk, ha meg nem sikerül, mást próbálunk ki.
Fél nyolc körül elmegyek vacsorázni az Atriumba, ahol már jó
páran belemerültek az ételhegyekbe.
–Ilián!– Maida az egyik asztal mellől integet felém. –Nézd, ma valamikor
került ide licsis gyümölcssaláta! Isteni, nem próbálod ki?
–Tényleg? Hát, miért ne?
–Mi az a licsi?– kapja fel a fejét Lionel a Rolffal
való beszélgetéséből.
–Ezt nem mondod komolyan…
–Olyan, mint a szilva, kérsz?– teszi le Lionel mellé a
tányérját Berill, felajánlva egy kicsit a sajátjából.
–A-Aha– Lionel lenyúl a villájával egy kis piros félgömböt a lány
sajátjából, majd látványosan elrágódik rajta. –Hm… édes. De nem
olyan édes, mint a tulajdonosa.
Berill a licsinél is vörösebb lesz a flört hallatára, majd
segélykérően Berill és énfelém pillant, miközben Rolf hitetlenkedve néz
Lionelre. Erre mind elnevetjük magunkat. A vacsora további része is ilyen jó
hangulatban telik el: mindenféle mindennapos dolgokról beszélgetünk olyan
felszabadultan, mintha nem is lennénk folytonos megfigyelés alatt. Nem is jut
eszünkbe a megállapodás, miszerint több időt töltünk és beszélünk a többiekkel,
hisz anélkül is olyan természetesen megy mindez.
–Halljátok, eszembe jutott,
hogy még nem néztem végig minden boltot az Agoránál– veti fel izgatottan Maida a vacsora vége felé.
–Hehe, még többet akarsz elszállásolni? Nemrég le is szakadt
miatta a polcod…
–Mi?! Leszakadt?
–Á, az már elhárult, de tényleg… nem megyünk több cuccért?
–Miért, mink nincsen, ami kell?
–Na, Marsall is azt mondta, hogy rendezkedjünk be, biztos
mindenki találna valamit, amit elrakna magának.
Lionel és Rolf egymásra néznek, majd vállat vonnak. –Felőlem,
mehetünk.
–Ilián, te is jössz, ugye?
–Aha, de több tea nem kell.
–Mi az, hogy nem kell? Abból sosem elég!–
Nem sokkal ezután befejezzük a vacsorát, majd közösen elindulunk az Agora felé.
Már kissé be is sötétítettek, de ha jól emlékszem, az Agorás bódékon belül van
valami kis világítás. Persze, 100% ókor…
Kicsit kavargunk a faépítmények közt, egyre beljebb sodródva a
területre. Egyszer csak, két épület között elhaladva, minden félbe szakad.
Maida és Berill izgatott egyeztetése az előző boltban szerzett fakanalakról abbamarad,
a szóban forgó tárgyak a földre esnek, egyikük pedig sikít, bár nem tudom,
melyikük. A legelöl menő Rolf és Lionel hátrahőköl, előbbi térdre rogy, utóbbi szájára
tapasztva a kezét heves verejtékezésbe kezd. Ugyanis elértünk az amforás bódéig, ami előtt borzalmas látvány fogad minket. A
lábaim sosem voltak ilyen nehezek, de erőt veszek magamon, és a szemeimen kívül
minden érzékszervemtől megfosztva megközelítem a hason fekvő, mozdulatlanul
szétterült Marsallt anélkül, hogy belelépnék a feje tetejét körülvevő
vértócsába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése