1. Éra, 1. Rész - Szabadság

Végigstreameltem a New Danganronpa V3-t és nahát, hogy megszállt az ihlet. :D kövi rész, pörögnek a szavak, jeeee

Pár nappal később, mikor reggelizni mentem, néhányan még szerencsére ott voltak, ezért nem kellett egyedül lennem a kajakupac között. Na igen, megbomlott az Eliz által javasolt „gyűljünk össze reggelenként” rendszer. Először csak néhányan nem jelentek meg a megbeszélt időtájban, később már senki sem sietett sehova. Ez amúgy nem nagy veszteség, hisz csapatmegbeszélésre sem volt szükség. Kijáratnak nyoma sincs, viszont el vagyunk látva kajával, szállással, és veszélyeztetve sem vagyunk: egy beosztást csináltunk még talán a harmadik nap, miszerint mindenki párosával figyeli a fegyvereket a Pantheonban, nehogy valaki lenyúljon bármit (ami alapból nem történne meg, de mindegy). Egy dolgunk maradt hátra – várni a külső segítséget. Bármelyik nap, sőt bármelyik percben megérkezhetnek!

Megfogok egy fatálat és rápakolok valami sült húst főtt krumplival. Te jó ég, olyan jó, hogy nem ókori kajákat adnak be, öhm… akárhonnan is.

–Jó reggelt, Ilián– a köszönésre felnézek a kajámról. Eliot ült le mellém, tálján halrudakkal, rizzsel és az oldalán kevés mártással. –Jó étvágyat– fűzte hozzá mosolyogva.

–Reggelt. Ó, köszi, neked is– bajban vagyok a formaiságokkal. Mármint, tudom, hogy ez annyira nem volt az, de Eliottól minden annak hangzik. –Hogy aludtál?

–Nincs okom rosszul aludni– vonta meg a vállát könnyedén. Ez aztán az optimizmus. –És te, kialudtad magad? Elég koránra vagy beosztva.

Ez igaz, reggelenként mindig a Pantheonból jövök. Minden nap ott vagyok hattól kilencig – mindenki három órát „őrködik”, az intro/extro párjával: én, mint ENFJ, az INFJ Elizzel. Kibírható így, hogy ketten vagyunk, azzal is el tudunk lenni, hogy a fegyverek közt nézelődünk. Egyszer Eliz például talált egy golfütőt. De ilyenkor hasznos dolgok is előkerülnek, amiknek eredeti rendeltetésük szerint is hasznát tudjuk venni, ha kell; kalapács, olló, kötél, meg ilyenek. Tényleg minden van, amivel… nos… nem érdemes foglalkozni. Szerencsére azért lőfegyver nincs. De ha lenne, az sem jelentene semmit.

Mikor lejár a három óra (le tudjuk csekkolni a nem messze lévő Főistenek Templomában), szólnunk kell a következő párnak. Utánunk Maida és Berill jönnek; mikor eljöttem, ők már ott voltak. Hát, egyértelmű, hogy kié volt ez az őrködős ötlet.

„–Figyelni kell mindig valakinek a fegyvereket. Anélkül bárki bármikor el tudna emelni bármit– Marsall felállt és az asztalra támaszkodva végignézett a csapaton, még talán az utolsó közös reggelinken.

–Ha?– nézett rá a terem másik végéből Ramiz szemrehányóan. Az első napi konfliktusuk óta nem változott semmit az egymáshoz való hozzáállásuk.

–Tizenhatan vagyunk. Természetesen semmi értelme, hogy valaki egyedül őrködjön, ezért számoljunk nyolc párral. Az a napi 24 órából három mindenkinek. Meg kell hoznunk ezt az áldozatot, ha nem akarunk nagyobbat.

Erre mindenki elgondolkozott. Marsallnak valahol igaza volt, ha nem is akartuk beismerni.

–Uh, oké, de ez azt jelenti, hogy valaki éjszaka is…

–Hogyne, éjszakai őrök is lesznek– Marsall az egyik fal közepéhez ment, és csak akkor vettük észre a nála lévő A4-es papírt – egy táblázatot dobott össze e célból. –Szerintem az intro/extro párok lennének hatásosak. Ellenvetés?

Csönd.

–Remek. Mivel az éjszakásoknak egyértelmű hátrányok a körülmények, nem tudom, majd kitalálunk nekik valamit. Rendben, első turnus. Éjféltől háromig. Melyik pár vállalja?

Még nagyobb csönd.

–Hé, nem rángathatsz bele egy éjjeli három órás műszakba csak úgy embereket!

–De sok probléma… Na jó, csak hogy igazságos legyek: ezt elvállalom én.

–Mi? Na azért álljunk meg, nem csak rólad van szó!– Maida aggódva felállt, majd Marsall introvertált párjára nézett. –Noa, ez így neked is oké?

–Nekem mindegy.

–Szuper, ez eldőlt– Marsall beírta magát az első rubrikába, majd Noát a mellette lévőbe.”

Ez volt az egyetlen megegyezésünk. Nem ismertük egymást annyira, hogy biztosra vegyünk, hogy senki sem akar minél hamarabb kijutni, vagy, hogy többre tartja a vágyát egy emberi életnél. Ebbe még belegondolni is rossz! Mindenesetre, napról napra összeszokottabb lesz a társaság, még az introvertáltak is megnyílnak ebben a környezetben. Talán elérjük azt az állapotot is, amikor nem kell senkinek őrt állni; amikor már Marsall sem tud semmibe belekötni, és A Szerződtető sem tudná megbolygatni a csapatot. Csak egyféleképpen nem fogjuk elérni ezt az állapotot előbb-utóbb: ha még előtte megérkezik a segítség. Az ellen sem lenne kifogásom.

Megindulok a szálláshely felé, miközben azon gondolkozom, mivel töltsem a mai napomat. Te jó ég, az első egyetemi évem közepén járunk, én pedig csak itt lófrálok… nem gond, nemsokára visszatérek abba a világba. Az alacsony kőépület előtt két embert egyből ki is szúrok: Amint és Noát. Az „I” és a „T” betűjeleken kívül talán csak az az egyetlen közös tulajdonságuk, hogy mindketten dohányoznak – most is éppen ezt a foglalatosságot űzik. Hát, velük még nem igazán sikerült olyan közeli kapcsolatba kerülnöm, hogy egyáltalán bármi beszédtéma eszembe jusson, amivel oda tudnék menni most hozzájuk, ezért csak odabiccentek és rendületlenül továbbmegyek. Miután bejutok a szobámba, leülök az ágyra, hogy fejben megtervezzem a mai napomat, ami túl hosszú ahhoz, hogy ne csináljak semmit. Nem is jutok a gondolatmenet végére, mert megakaszt egy kopogás. Egyből felpattanok és ajtót nyitok, bárki is legyen az.

–Hálás köszönet a ma reggeli fáradozásaidért is– egy szarkasztikus mosoly vetül rám.

–Kandid! Mi járatban?

–Gondoltam, átnézek a szállás környékén néhány lakóházat, hátha nem mindegyik teljesen üres. Nincs kedved velem tartani?

–Ez egész jó ötlet! Oké, benne vagyok– a semmittevésbe belefáradva szinte kivetődök a szobámból. Elindulunk a szállás épülete mögötti házak felé. –Találtál már valamelyikben bármit is?

–Nem mondhatnám.

–Sejtettem… Persze a kamerák kivételével, nem? Azok még ott is vannak, olyan idegesítő!

–Hm, én legtöbbször csak elfeledkezek rólunk. Mondjuk, nem bízzák a véletlenre, nem maradnak le legalább semmiről-

–Ugyan miről maradnának le?– a lakóház bejárata előtt megtorpanok, és Kandid felé fordulok. –Ez az egész egy marhaság. Azt hiszik, rá tudnak venni minket bármire?

–…– Kandid elgondolkozva néz rám. –Azt mondod, semmi sem lesz?

–Igen!

–Nos, az úgy mégis csak jobb, ugye?– mosolyodik el újra. –Tudod, én itt egész jól érzem magam. Jó az idő, kellemes a környezet, és az engem körülvevő emberek is érdekesek. Én, nem bánok itt lenni, pláne, ha nem folyik semmi vér.

–Igaz… Hé, ez tök igaz!– kiáltok fel, mintha egy új találmányt alkottam volna. –Mit ér ez a projekt, ha nem élvezzük ki? Eredetileg a „különböző személyiségek közti reakciókat” akarták vizsgálni. Hát azt tudják is, ugyanis szépen elleszünk itt, a többi pedig nem rajtunk múlik.

–Na igen, már biztos nem sokáig kell várni, hogy a külső világ ránk találjon.

–„Külső világ”? Azt hittem, ennél optimistább vagy!

–Haha, igaz. Az is vagyok… de azért aggódok.

–Most miért?– A nekünk szánt terület széle felé érve folyamatosan csökken a megvizsgálandó házak száma. Mintha csak üres transzparenseken mennénk keresztül.

–Hisz tudod, mostanában eléggé le vannak kapcsolva a hatóságok.

–Ó, igen…– Ez igaz. Ezt az országot is elérték a különböző szervezetek és azoknak nem éppen barátságos akciói. Nem mondható, hogy a lakosság rettegésben él, de néha azért megcsap minket a szele. –De előbb-utóbb csak lesz ránk egy-két szabad egységük.

–Addig mi pedig folytatjuk az eddigi életünket idebent.

–Hehe, úgy legyen!

–Vagyis egy kis órarend-változással, ugyanis ha nem csal az érzékem– Kandid felnéz a majdnem delelő mesterséges napra, –hamarosan mennem kéne őrszolgálatot teljesíteni. Vajon Eliot már ott van?

–Ja tényleg, hogy ti déltől vagytok… Akkor visszamegyek veled a többiekhez.

–Bocs, hogy meg kell szakítanom a keresést.

–Heh, semmi gond, majd lesz alkalmunk folytatni!

Kandid töretlen mosollyal néz rám. –Az biztos.

A Pantheon előtt különválunk, de nem maradok olyan sokáig társaság nélkül. Helyesebben, nem maradhatok.

–Ilián!– szól utánam kristálytisztán egy hang. Veszek egy nagyobb levegőt, majd a helyzethez képest leglazább arccal fordulok hátra.

–Nahát, Marsall…

–Jó, hogy találok embereket magam mellé. Az Agoráról hozunk amforákat, hogy belerakjuk az Atriumban jobban megmaradó ételeket és egy helyre csoportosítsuk őket. Gyere segíteni. –A „főnök” ellentmondást nem tűrően elindul az agora felé, majd én is utána megyek, nincs mit tenni.

Mikor elérünk a piactérre, Matteó éppen kihoz vagy három agyagkorsót. –Nos, szia Ilián, ilyen fajták vannak bent. A legnagyobb fajtából csak négy-öt, azt hiszem.

–Nem gond, azok úgyis talán csak a tartósabb és tömörebb kajáknak lennének jók. Abból a közepes méretűből kéne több. Ilián, te is hozz egy párat. –Marsall felveszi a Matteó által kihozottakat és ott is hagy minket.

–Huh, bármennyit is legyünk itt, ennek a srácnak biztos nem fog elfogyni a szervezőkészsége.

–Valószínűleg… bár legalább valaki akar valamit kezdeni ezen a helyen.

–Ezt hogy érted?– átveszek Matteótól egy nagyobb amforát, majd lerakom a földre, várva a következőt.

–Őszintén? Fogalmam sincs, mit kéne csinálnunk. Ez egy szünet vagy kitűzött vég nélküli projekt, ahol még maga a cél sincs normálisan tisztázva. Mégis mit kéne csinálnunk?

–Szerintem találjuk fel magunkat, utána meg majd csak lesz valahogy.

–Ilyen egyszerű lenne?– amennyi korsót tudunk, felveszünk és Marsall után megyünk.

–Nemrég beszéltük ugyanezt Kandiddal. Az a legegyszerűbb, ha ugyanolyan fesztelenül elvagyunk, mint az élet bármelyik más helyzetében, aztán egyszer csak érkezik az a külső segítség.

–Az tényleg jó lenne– mélázik el Matteó. –Ilyen sokféle személyiséggel akár valami jót is ki tudnánk hozni ebből a csapatból.

–Na ugye! – biztatóan mosolygok Matteóra, mígnem ő is ad egy kissé derültebb és kevésbé összezavart arckifejezést.

–Ezt nem siettétek el– szól utánunk Marsall, mikor az utolsó adag romlandóbb gyümölcsöket is becipeljük a hűvösebb raktárba. –Itt csak én akarok véghezvinni bármit?

–Hehe– kijövök a raktárhelyiségből, hogy jobban kommunikálhassunk. –Igen, mi is erre jutottunk.

–Remélem is, mert ahogy elnézem, ez az igazság.

–Uhh, azért kösz, hogy egyben tartod a helyet.– Egyre rosszabbul mennek vele a beszélgetések; máris kifogytam a mondanivalókból. Már indulnék vissza a többi amforáért, mikor kiderül, hogy ő még nem.

–Mondd csak, Ilián, mi célból vagy itt?

–Mi?

–Minek a reményében jelentkeztél erre a szimulációra?

–Ó, a „valóra váltandó Álomra” gondolsz? Hát… nagyon még nem dolgoztam el rajta. Csak tetszett a koncepció, hogy azon kevés ember között voltam, akik kaptak egy ilyen lehetőséget egy ekkora cégtől, így… ja, ide kerültem.

Marsall látványosan elgondolkozik az indoklásomon. Egyértelmű, hogy nem veszi komolyan.

–És te?

–Én keresek valamit– ezzel rövidre fogva a mondanivalóját, elmegy mellettem, a kijárat felé.

–Ha segíthetek benne…– nagyon nem akarok rossz kapcsolatot ápolni ezzel a sráccal. Sőt, talán jobb, ha nagyobb rálátást nyerek az ok-okozati hálójára.

–Abban segíthetsz, hogy áthozod a feltéteknek is az amforákat– siettet Marsall anélkül, hogy hátrafordulna, amivel arra késztet, hogy gyorsabbra vegyem a tempót. Mire sikerül melléérnem, rám néz és folytatja: –Mire megtalálom, úgyis minden meg lesz oldva.

–Tényleg? Akkor, sok sikert, asszem?– tudom, hogy ez a fajta hozzáállás idegesíti őt, de úgy érzem, most jött el az ideje, hogy ezt megengedhetem magamnak.

***

Mire észbe kapok, már erősen délután van. Valahogy ez a nap is elment, mikor semmi eredményes dolgot nem csináltam. Addig oké, hogy foglaljuk el magunkat a lehető legtermészetesebben, de mégis… ez a bezártság egyre több súlyt pakol a vállamra, és egyre több felhőt tol a szemeim elé. Nem érzem önmagamat. Hol vagyok én? Mit kéne, hogy csináljak? Mikor egyedül maradok, akkor értem meg igazán a többiek bizonytalanságát. Pont ezért… gyorsan keresnem kell valakit-

–Khm, figyelem, figyelem, fiúk-lányok!– majdnem kiköpöm a szívemet, mikor hirtelen megszólal a hangszóró, ami mellett pont elmentem. –Fontos bejelentenivalóhoz, fontos mérföldkőhöz értünk el, így szükségesnek tartok egy kis összejövetelt az Atriumban. Tíz percen belül mindenki legyen ott, hipp-hopp!

…

Mérföldkő? Miről beszél ez az ember? Legalább hagyna minket érvényesülni. Hah, nincs mit tenni, ki tudja mi lesz, ha bojkottáljuk az utasításait. Mire odaérek, már ott vannak néhányan. Hála az égnek a többiek is ugyanolyan belátáson vannak.

–Na most mi van?­­– vakarja a fejét értetlenül Lionel, majd leül a C-kőpad közepére. Rolf még egy ideig idegesen lépked a közelében, azután leül mellé.

–Valamit rosszul csináltunk?– néz körbe Maida.

–Mmm, nem hiszem. Szinte semmit nem csináltunk, elvégre. Vagy esetleg…– Berill gyanakodva néz Aminra. –Minden a helyén van még?

–M-Már miért ne lenne?

–Meg van tiltva, hogy rongáljuk a környezetet. Reméljük, nem vágtál sehol kijáratot.

–Arra nincs is szükség! Valahol biztos van-

–Jó, ki nincs még itt?– Szuper, ő is megjött.

–Mert, feketelistára teszed őket, vagy mi?– néz rá Lori szemrehányóan. Mellette Senon visszafolyt egy röhögést, Ramiz pedig lenézően felhorkant.

–Szerintem mind megvagyunk– forgatja a szemét Lionel.

–M-hm, szerintem is!– A hangra mindannyian a bejárat felé fordulunk. A Szerződtető a szokásos csíkos öltönyében és a szokásos mesterkélt mosolyával lépdel a fegyveres asztal mellé.

– Először is köszönetet szeretnék mondani, amiért eddig még nem történt semmiféle szabálysértés az éra területén!– Na, nem Amin az oka az összejövetelnek.

–Viszont… biztos, hogy jó ez így?

Értetlenül nézünk a férfire. Mit is akar tőlünk pontosan?

–Mármint, nem halt még meg senki! Mire vártok?!

Ja, hogy ez volt a problémája. A társaság fele leengedi a feszült figyelmet és elfordítja, esetleg csóválja a fejét és gúnyosan mosolyog. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy együttjátszunk az elképzeléseitekkel?

–A fenébe is!– A Szerződtető drámaian az asztalra csap. –Azt hittem, hogyha fegyvereket adok a kezetekbe, akkor végre munkához láttok! De neeem, ti ártatlan báránykákként legelésztek itt egész nap!– ekkor felemeli a fejét és a tekintete a fegyverektől lassan és baljósan ránk vetül. –Épp ezért tudom, hogy valami több kell ennél.

–Valami… több?

–Úgy döntöttünk, hogy a motiváció hatásosabb, hogyha konkretizáljuk. Pont ezért örömmel jelenthetem be, hogy ha a célt le is szűkítettük, meg is dobtuk egy kicsivel! Hmm, kis dobpergés jön majd ide…

Tanácstalanul nézünk egymásra, miközben A Szerződtető elkezd vadul kotorászni az öltönyzsebeiben, majd végül előhúz néhány összehajtott lapot. A szemünk láttára nyitotta ki mindegyiket és sorban elénk rakta. A papírok tartalma – egy ingatlanszerződés, néhány banki papír… mi ez?

–Tádáá~! Az ebben a körben sikeresen teljesítő személy nyereménye: egy gyönyörű, emeletes, padlással, pincével és hatalmas kerttel rendelkező budai ház és mellé… élete végéig havi egymillió forint egy vadonatúj egyéni bankszámlára utalva!

Mindenki elképedve néz a papírokra. Egy vállalkozó szellemű kamasznak tálcán kínálják a biztos jövőt és az azt magába foglaló arany életet.

–Hahahaha!– A Szerződtető nevetésére felocsúdok. –Ezeket a kiguvadt szemeket-! Na, még mindig biztosak vagytok abban, hogy egyikőtök sem tart egy Álmot értékesebbnek egy életnél? Például, a saját életét?! Ha, ez olyan nyomasztó, nem? Nos, akkor ezeket a papírokat itt hagyom, mint motiváció; természetesen az eredeti iratok nálunk vannak, érvényesítésre készen!

Ezzel sarkon fordul A Szerződtető, kilépve a C-kőpad köréből és elhagyja a helyiséget. Másodjára ülünk ugyanitt, ugyanolyan kétségek között. De most más. Marsall feláll és az asztalhoz lép. Felveszi a papírokat és mindet cafatokra tépi. Néhányan tesznek felé egy lépést, de mindenki szótlanul nézi, magyarázatot várva.

–Mi az?– néz körbe hidegen. –Jobb, ha nem is gondoltok rá. Ugyanis itt senki nem fog meghalni.– Ez volt a leghatározottabb kijelentés, amit valaha hallottam. –Hamarosan hat óra körül van, ugye, Matteó?

–Ah, igen, azt hiszem…

–Akkor te és Senon készüljetek, mindjárt váltjátok Lionelékat. A többiek mehetnek.

Nem tudunk semmiféle ellenvetést felhozni; senki sem akad ki, hogy Marsall már megint dirigál neki. Tudjuk, hogy ez így van rendjén. Egyből minden visszatér a rendes kerékvágásba, hisz nem A Szerződtető mondja meg, mit csináljunk. Mi is megszabhatjuk a saját szabályainkat. Az egész csak rajtunk múlik. Továbbra is együtt fogunk működni, ezért…

Senki nem fog meghalni. Senkinek nem kell meghalnia.